Beköszöntött az éjszaka. Sok-sok gyerekzsivajjal  töltött óra után végre megérkezett a csend, amely ha a megfelelő időpontban érkezik, valóban áldás.

Shmulik, a férjem, és én a kanapén  ülünk, és halkan beszélgetünk , hogy fel ne ébresszük a kicsiket.  Tapasztalatokat cserélünk a nap eseményeiről, és átbeszéljük a végtelen teendők listáját , amelyet a gyerekekért , az otthonért  és a közösségért  kell, érdemes és fontos megtenni.
Egyszer csak, minden előzmény nélkül, Shmulik mosolyogva  megkérdezi tőlem: „Szerinted ki dolgozik keményebben, te vagy én?”
Visszamosolyogtam rá , és ahogy egy igazi zsidó asszonyhoz illik , visszakérdeztem: „És szerinted?”
„Te dolgozol keményebben” – felelte határozottan.  „Te keményen dolgozol az iskolában  és a Zsilipért is …”
Ránéztem, és azon gondolkodtam: tényleg olyan keményen dolgozom?  Nem, nem érzem így.
Igen, lehet, hogy sok a munka, és nem ritka, hogy fáradt vagyok  az alváshiánytól. De nem gondolom, hogy a „kemény munka” lenne a legmegfelelőbb kifejezés.

Egy festő, aki szeret és tud festeni , és a képei eladásából él , vajon keményen dolgozik? Ő csupán a hobbijából él meg. Ha kellene, még fizetne is azért, hogy festhessen.
Megadatott nekem, hogy olyan területekkel foglalkozhatok, amelyekhez mélyen kötődöm.  Nagyon szeretem, amit csinálok , és elégedettséget érzek tőlük.
Igaz, néha vannak kihívások, túlzott nyomás és túlterheltség , amelyek kissé elhomályosíthatják ezt az örömet. De mivel boldogan végzem a feladataim, nem élem meg munkaként.
Köszönöm Neked, Istenem.