Nem aludtam jól az éjjel.

Nem tudom, mi történt, a gyerekek jól aludtak és nem zavartak, de valahogy mégsem tudtam kihasználni az éjszakai pihenést. Reggel aztán nem tudtam rávenni magam, hogy elinduljak a munkába. Igazság szerint azt is tudtam, hogy később is megcsinálhatok mindent. De mégis… ha nem megyek be dolgozni, akkor azt be kell jelenteni és persze mindennek ára van…

Elmélkedtem magamban, hogy mit tegyek, végül döntöttem. Úgy határoztam, hogy megfizetem az árat. Még egy órán át ágyban maradtam és a szokásosnál később indultam munkába.

A Bajcsy-Zsilinszky út végeláthatatlan dugójában ülve (ez önmagában külön posztot érdemel) kissé elmerenghettem a dolgokon. A döntéseinkre gondoltam, arra, hogy néha szándékosan választunk olyasmit, ami nem jó, és készek vagyunk megfizetni a döntésünk árát is. A gyerekeinkre gondoltam. Arra, hogy ők is döntenek. Néha azt választják, hogy nem hallgatnak ránk, nem figyelnek oda az általunk meghúzott határokra, még akkor is, ha tudják, hogy a viselkedésüknek nem túlságosan kellemes következményei lesznek . És megértettem, hogy amikor a gyerekem nem hallgat rám, az nem (feltétlenül) jelenti azt, hogy én nem magyaráztam el neki kellőképpen világosan a határokat . Lehet, hogy azt jelenti, hogy tudja és érti a szabályokat, de most az egyszer mégis másként dönt.

Igaz, hogy felnőttként több lehetőségünk van a mérlegelésre és a lehetőségek felmérésére . A fekete, a fehér és a szürke árnyalatainak összehasonlítására. Ezt a kisgyerekek sokszor nem értik és nem képesek felmérni a helyzetet. De amikor legközelebb az egyik gyerekem nem fogad szót, igyekszem majd felvenni az ő szemüvegét. Igyekszem megérteni és tisztelettel elfogadni a döntését, és ha kell, természetesen azt is elmagyarázom, hogy hol hibázott a mérlegelésnél, de szeretném, ha már ő is átlépne a nagyok térfelére…