Az én három drága fiam hazajött hanukára.

Hogy jobban érthető legyen, elmondom, hogy a három nagyfiamról van szó, akik sorban 16 és fél, 15 és fél és 14 évesek. Izraelben tanulnak a bár micvájuk évét (ez 13 éves korban van) követő tanévtől fogva. Velünk voltak ros hásánákor, vagyis a zsidó újévkor és az összes ünnepen, ami ezt követi, és most, másfél hónap után, hazajöttek az ünnepre . Természetesen az egész család izgatottan és boldogan fogadta őket.

Szombaton üldögéltünk, beszélgettünk, különféle élményekről meséltünk  . A legkisebb lányom, a hároméves Libi beszélget a legidősebb bátyjával, Menivel, próbálja áthidalni a távolságot… A férjem is bekapcsolódik a beszélgetésbe  és megkérdezi: „Libi, Meninek ki az anyukája?” A kislányom gondolkozik és próbálkozik: „Talán a nagymama?”

Megpróbálunk neki segíteni: „Ki a te anyukád?” Ez alkalommal nem kell gondolkoznia a válaszon: „Sosi anyu”. – „Akkor Meninek ki az anyukája?” – kérdeztük újra reménykedve… A válasz azonban nem változott. Amikor azt kérdeztük, hogy ki Libi apukája és ki Menié, hasonló feleletet kaptunk. Smulik apu Libié és a nagypapa Menié.

Sokféleképpen lehet ehhez a kis epizódhoz viszonyulni. Én azt választom, hogy azt a hatalmas ajándékot látom benne, amiben részem lehet  . Csodálatos szüleim vannak, akik azután, hogy engem és hat testvéremet felneveltek, most a gyerekeimet nevelik! Most, hogy ilyen fiatalon messzire kell őket küldenem, hogy ott tanuljanak  . Ha megkérdezitek, hogy ezt könnyen teszem-e meg, a válasz egyértelmű: nem! A szülők azt szeretnék, ha minél közelebb maradnának a gyerekeik, minél tovább és minél inkább együtt lehetnének a gyerekeikkel. Különösképpen, ha az a gyerek még olyan fiatal!

De ha arra gondolok, hogy a gyerekeim Tórát tanulnak  , hogy a gyerekeimnek jó ott, ahol vannak, hogy Izraelben is van szerető családjuk (egyébként a gyerekek gyakran vannak a férjem szüleinél és mindkettőnk testvéreinél), akkor boldog vagyok . Mindenkinek boldog, családias és fénylő hanukát kívánok!