„Hol van a cipőm?”
„Ott, ahova tetted.”
„De nem találom!”
„Akkor keresd tovább! Próbálj meg visszaemlékezni arra, hogy hol tetted le a cipődet.”
Néhány perc múlva visszatér. A lányom. Kétségbeesetten keresi a cipőjét, de nem találja. Én meg csak mondom a magamét: „A cipőnek csak akkor van lába, ha valaki felveszi. Ha nem volt rajtad, akkor pontosan azon a helyen van, ahova tetted. Keresd csak tovább.”
Nem, nincs meg.
Aztán eltelik néhány perc és a cipő valahonnan egészen máshonnan kerül elő. Kiderül, hogy az egyik gyerek játszott a lányom cipőjével és a lábbeli ezután valahol egészen másutt kötött ki, mint ahol eredetileg volt.
A lányomra gondoltam. És a helyzetre. Néha annyira biztosak vagyunk magunkban. Olyan jól tudunk mindent. Mert hiszen nem is lehet másként. Mindennek megvan a maga helye. Minden következménynek van oka. Minden törvényhez tartozik egy törvényhozó és minden cipőnek van saját helye. Természetesen az, ahova letettük. Nagyon szerénynek kell lennünk. Nagyon oda kell figyelnünk és elfogadónak kell lennünk. Nagyobbra kell tágítanunk a nézőpontunkat, pillantásunk nem maradhat csupán azon a keskeny horizonton, melyet megszoktunk és ismerünk. Több kérdést kell feltennünk, több kérdőjelet használnunk. És kevesebb felkiáltójelet.