A hatéves Mojsi és a hároméves Libi olyan kisfilmet néztek, ami a héber ábécé, az álefbét betűire tanítja a gyerekeket. (igen, van ilyen film… nagy csodálkozásomra ez az egyik kedvencük). A vége felé Mojsi megunta és inkább legózni  szeretett volna. Megkérdezte Libit, hogy van-e kedve csatlakozni a játékhoz. Libi nem akart játszani. Ő a filmet szerette volna tovább nézni.

Éppen a konyhában álltam, vacsorát készítettem (melegszendvicset   gyermekeim kedvenc ínyencfogását…). A konyhából láttam Mojsit, ahogy megáll, előadja az elképzelését, magához veszi a távirányítót és azt mondja Libinek: „Libi, szeretnéd egyedül lekapcsolni a képernyőt? Gyere, megtanítom neked, hogy hogyan kell.” Miközben beszélt, kinyújtotta Libi felé a kapcsolót és magyarázta neki, hogy hogyan tartsa és mit nyomjon meg. Libi nem tudott ellenállni és könnyen megadta magát. Élvezte, hogy egyedül kapcsolja ki a képernyőt…  (A folytatást is tudni akarjátok? Végül egyikük sem legózott. Leültek enni…)

Mindnyájunkban van egy belső hang, mely időnként ellenáll annak a késztetésnek, hogy jót tegyünk.  Ilyenkor az okos ember se nem veszekszik vele, se nem próbál szembemenni vele. Egyszerűen úgy mozgatja, hogy neki is megérje, amit az ember éppen csinál…